Magyarország állapota a Rákosi-korszak kisöpört parasztházainak málló vakolatú, dohos és dühös áporodott csendjét idézi. A padlást már lesöpörték, a terményt eladták, az ablakok bedeszkázva, az állatokat levágták vagy kiéheztették. Kivéve a disznókat, akikből politikusok lettek és listák helyektől remélik a disznóvágás elhalasztását.
A kutyákat rég elengedték a láncról, hogy aztán önfeledten marják szét egymást. A posztos rendőrök is leléptek, visszaballagtak zsugázni.
A lenyugvó nap fényében csak néhány elégedetten szalonázó, hagymaszagúakat böfögő gárdista őrködik. Az aranytojást tojó tyúknak hűlt helye, de erről senki sem vesz tudomást. A tyúknak élnie kell!
Néhanapján feltűnik egy öltönyös ember, kihízott répafejű káder, hatalmas állami autóban: „Itt, tessék aláírni.” Kifakult és leharcolt bőrtáskája kezéhez van bilincselve, de megszokta már: mind a pénzes-táskát, mind a bilincset. A pecsétes embert kisebb kompánia kíséri: titkárnő, szóvivő és foglár. Együtt van a cosa nostra, egyenest Márianosztráról. Retúrral, persze.
A kasszát rég kilopták, már a helye sincs meg. Hátul a fészerben maradt viszont néhány kasza, vasvilla. Gazdára várnak, kisgazdára. A házból egyedül a telek, az anyaföld maradt meg, de csak azért, mert nem mozdítható.
A parasztok rég elmentek, üres, csendes a táj. A távolban a város, benne hivatalok, a hivatalokban unatkozó emberek és rettegő kormánytagok. A nagy magyar ugaron sok önkéntes csősz leledzik, a valaha lánglelkű és fiatal forradalmár előre fél a hatalomtól. Szorongva szorongatja narancsát, de neki legalább van valami a tarsolyában.
Szemben vele az örök kormánypárt ifjú potentátja, pelyhedző állú messiása számolgatja a hátralévő napokat. Még szabad... ...lábon hordja ki a kormányzás végét.
Csak Lajos biztos, ő abból él, hogy utálják. A Főreformer most új jövőt vizionál, álmában elveszi azt is, ami még maradt. Magyarországon napjainkban divat radikálisnak lenni, vad dolgokat mondani: vannak nemzeti, zöld, pink és most már gazdasági radikálisok is. Forradalmi elmék, akik értenek a számok nyelvén, az emberekén már kevésbé. A nép csak pampogjon, majd megunják és hazamennek-hogy I. Ferencet idézzem.
.jpg)
Lajos király akar lenni és tényleg király. Válságkezelésre szükség van, kérdés, hogy milyen stílusban és kitől? Petőfi Lajos akkora forradalmár, hogy majd kirúgja az ország oldalát. Megreformálna, leépítené és felrázná a hazát. Ha királlyá koronázzák, történelmi magaslatokra hághatunk. Tényleg forradalom lenne, meg Segesvár, azzal a különbséggel, hogy Lajos nem Sándor. Ő nem tűnne el, csak átalakulna.
Jobb sorsra érdemes baloldalunk ugyanis állandón ikonokat, vezéreket keres, de csak „üzletembereik” és őket istenítő megőszült úttörők, Kalinka-szagú partizánok és rikácsoló elvtársnők maradtak. Ezért kell nekik annyira Mr. Szakértő.
Lajosra tehát mindenkinek szüksége van, elsősorban a Fidesznek. Lehet kire mutogatni. Feltűnése az MDF-SZDSZ duó tánc- és illemtan tanárjaként az MSZP-nek is üdvös, kiváló szavazat besöprő. Illúziók és priusz nélkül. Kormánypárti körökben már ez is nagy dolognak számít.
Bokros Lajos az MDF-SZDSZ miniszterelnök-jelöltje a „szükséges rossz” szerepében tetszeleg és a magyar népben meglévő önostorozási és önsanyargatási hajlamra játszik. Ő a Csúnya Bácsi, aki elől mindenki sivítva menekül, de azért csak beengedik az ajtón. Ha üvöltve is, de legalább mond valamit. Elvinni pedig már úgysincs mit.
Bokros Lajos a Válság-Magyarország embere. Az ő terepe a felfordulás, ha baj van, ott terem és csillogó szemmel adóztatni kezd-mint egy Bajszos Batman. Szerinte mindig válság van és azt állandóan kezelni kell. Kérdés, hogy mi lesz utána? Ha már nem lesz válság? Érdemes és felüdítő dolog életre szóló válságra berendezkedni?
Szilágyi
